Hogyan épültek a házak Velencében, hogyan hódították meg a tengert új lakóterületekért?

Fantasztikus építési módok a múltból.

Most minden egy kicsit más ebben a vírus fenyegette időszakban, így a Passzívház Magazinban is kicsit más témáról is írunk, hogy elrepítsük olvasóinkat ‘más vizekre’. Velence kialakulásáról, a tengerben történő építkezési módról és fantasztikus építészeti megoldásokról:

Több mint 10 millió facölöpön nyugszik a város.

Velence egy építészeti remekmű, 118 kis szigeten fekszik, rengeteg híddal és csatornával.

Vajon miért pont erre a lápos, ingoványos területre épült a város, miért választottak ilyen ‘nehéz terepet’ lakóterületnek?

Érthető a kérdés felvetés, hiszen a terület a nyílt tenger és a partok között végignyúló, sekélyebb tengerrész között terül el. Ez a lagúnák szabdalta földrész, amely kb. 10 km szélességben ékelődik a nyílt tenger és a szárazföld közé. Alacsony vízállású terület, kb. 50 km2-nyi területen.

I.sz. 500 körül Észak-Olaszországból erre a lápos vidékre menekültek a helyi lakosok a barbárok támadása elől. Helyismerettel rendelkeztek, jól ismerték a szövevényes csatornákat, így ezzel előnyre tettek szert a támadó hódítókkal szemben, itt biztonsággal építhették fel házaikat.

100 évvel később már benépesült a sok kis sziget, egy-egy kis falu alakult ki a földterületeken. Később a kis falvakat hidak kötötték össze, minden falunak volt egy temploma, ezért látunk ilyen sok templomot a jelenlegi (a később a sok kis faluból egyesült) Velencében.

Elfogyott a szárazföld, így kénytelen voltak a vízzel borított területeken is építkezni.

Hogy alakították ki az alapozást a lagúna vidékén, ahol a vízben kellett a házak alaptestét megépíteni?

Hosszú, hegyes végű fa cölöpöket vertek le a tengerfenék szilárd rétegeibe, amelyek az épületek alapját képezték. Ezt a technológiát már a Római Birodalomban is használták, így a velencei építőmesterek ezt “csak ” továbbfejlesztették.

Az első telepesek a kunyhóikat nádból és agyagból építették. Később, amikor Velence egyre népszerűbb lett, több építési helyre volt szükség, így kénytelenek voltak közvetlenül a vízre építeni. A 15.- 16. században nőtt meg jelentősen az igény a magasabb épületekre, amelyeknek stabil alapra volt szükségük.

A tengerfenék alatti 3-8 m mélységű homokréteg alatt már kemény, nagy szilárdságú, az ún. Caranto réteg található.

Ez olyan kemény iszap réteg, amelynek jelentős a teherbírása, így alkalmas alapozási rétegnek. A régmúlt építőmesterei a talaj ellenállásából tudták megállapítani, milyen kemény kőzetbe ütköztek, így ettől függően döntötték el, milyen sűrűn rakják le a cölöpöket. Jellemzően 8-10 cölöpöt helyeztek el m2-enként. A külső falak alatt több cölöpöt alkalmaztak, kb. 5m mélyen befúrva a szilárd rétegbe a tengerfenék alatt. A lagúna sekély vizű volt, így a mai szokásos cölöpalapozáshoz használatos gépek elődjei nélkül is meg tudták oldani az alaptestek ( fa cölöpök) lerakását.

Miért nem korhadnak el a vízben lévő fa tartóoszlopok?

Az iszap belsejébe nem jut be oxigén, így a jellemzően tölgyfából és vörösfenyőből készült cölöpök tökéletes állapotban maradnak, nem korhadnak el. Sőt! Megszilárdulnak a vízben, mert a páratartalomból származó ásványok megkeményítik a fát.

Amikor 1902-ben a Szent Márk téren a harangtorony összeomlott, a feltárásnál, az épületet tartó, vízben lévő facölöpök tökéletes állapotban voltak.

Milyen tartó rétegek kerülnek a facölöpök tetejére?

A cölöpök tetején vízszintesen, vastag, keresztirányú fadeszka réteg került beépítésre, amelyre kövekből épült réteg, majd a téglafalak kerültek. A kőválasztásnál lényeges volt, hogy olyan köveket használjanak, amelyek nem vesznek fel vizet. Különösen az Istriai kő volt megfelelő erre a célra (a mai Horvátország területén bányászták és bányásszák még a mai napig is). Ma is felhasználják építkezéseken ezt a kő típust, főképpen műemléki felújításoknál.

P-L- facölöpök S-SCH – vízszintesen elhelyezett fadeszka réteg F- Istriai kő B- Tégla falazat

A talaj mozog a város alatt és ezt a mozgást az építőmestereknek figyelembe kellett venniük az építkezéseknél.

Nagyszerű megoldások születtek az épület állékonyságának megőrzésére, már földrengést is átvészeltek az épületek.

Mi az épületek rugalmasságának titka?

A középkori építőmesterek a téglák közötti habarcshoz nem cementet, hanem meszet használtak. A mész ugyanúgy alkalmas a habarcs elvárható tulajdonságainak biztosítására, de a mészhabarccsal a falazat nem képez merev szerkezetet, rugalmas marad.

A másik nagyszerű találmánya a középkori építészeknek az épületmozgást is kibíró födémszerkezet. Úgy illesztették a fa födémeket a tartószerkezeti falakhoz, vagyis úgy alakították ki a koszorúkat, hogy mozoghasson a szerkezetben a fafödém elem.

A fantasztikus megoldások miatt az épületek még földrengésnél is bár jelentősen mozogtak, de a rezgés elmúltával „visszazökkentek” eredeti állapotukba.

Sok épület Velencében nem éppen egyenesen áll, de ennek nem az építési mód az oka.

Mi veszélyezteti az impozáns Észak – olaszországi várost?

Az 50-es években az iparfejlesztéseknél alkalmazott eljárások miatt ( jelentős mennyiségű talajvizet szivattyúztak ki)  hirtelen 13cm-el süllyedt meg a város.  Miután betiltották új kutak fúrásét és bezáratták a régi kutakat, visszaállt az addigi, évi 1-2 mm-es süllyedési érték.

A várost többek között a klímaváltozás miatt megemelkedő tengerszint is fenyegeti. A földszintet a legtöbb épületben már nem tudják használni a megemelkedett vízszint miatt.

A sós víz tönkreteszi a tégla falazatokat. Az Istriai kő réteg fölé, már a téglából készült falazatot nyaldossa állandóan a víz, a csatornákon közlekedő motorcsónakok miatt. A középkori építőmesterek nem számoltak a motorcsónakok és a tengerjáró hajók okozta magasabb hullámokkal, nem ahhoz igazították a kezdő téglasorok magasságát.

Velencében az alapozás elviszi az építési költségek felét. Ugyanannyiba kerül az alapozás, mint a teljes felépítmény kivitelezési díja.

A mai mérnökök különböző technológiával próbálnak küzdeni a világ egyik csodájáért a lagúnák királynőjéért, Velencéért.

Megosztás